A valódi érzéseink folyamatos elnyomása akár meg is betegíthet bennünket. De ennél is fontosabb, hogy az emberi kapcsolatokban mindenképpen megtévesztő hatású, mert ha rezzenéstelen arccal, vagy egyenesen mosolyogva tűrjük el a bántásokat, akkor a másik félnek fogalma sem lesz arról, hogy átlépett egy határt és ezzel valójában fájdalmat okozott nekünk. Sőt, egy idő után mi magunk sem tudjuk megérteni már, hogy mit is érzünk valójában, lassan mindent elűrünk és arcunkra fagy a kényszeredett mosoly, miközben belül szenvedünk.
Ki gondolná, hogy egy ilyen autentikus és elementáris érzést is, mint a fájdalom, ennyire megtanulunk elfojtani? Persze nem egyedül alakítjuk ki ezt, hanem nevelési hatások következményeként. Sok minden lehet az „inkább én szenvedek egyedül, ne is lássa senki” típusú elfojtás mögött, egy gyermek gondolhatja pl. azt, hogy „meghozom ezt az áldozatot anyuért/apuért”, hogy ne veszítsem el őt, hogy továbbra is szeretni tudjon engem.
Egy ilyen mintát kell aztán felnőtt kapcsolataimban felfedeznem, megértenem és elfojtások helyett nyíltan felvállalnom az érzéseimet, lesz, ami lesz.
De gondoljunk csak bele, ha valaki fájdalmakat okoz nekem, bánt engem, akkor valójában nem is olyan fontos, hogy az elfogadásáért küzdjek, és mindenáron magam mellett tartsam őt. Miért is tenném? Hiszen valójában felnőttként már nem vagyok annyira kitett mások érzéseinek, hogy ne tudnék olyan valaki nélkül élni, aki folyamatosan bánt engem és egyáltalán bárki nélkül élni. Nem kell többé felesleges áldozatokat hoznom akárkiért, ahogy gyermekként a szüleimért tettem….
Meditációs elmélkedések:
Megfigyelem és pontosítom fájdalmaimat.
Jogom van kifejezni azt, ami fájdalmat okoz nekem.
Jogom van áttörnöm a hallgatás falát és kifejezni azt, amit valójában érzek, amikor valaki megbánt.
Megvédem magamat.
Határokat húzok a fájdalom küszöbömnél éppen ott, ahol már nem szeretném, hogy valaki átlépje azokat.
Janovszki Gabriella írása
Terápiás rendelés: