A címadást Szondy Máté és Szabó-Bartha Anett kollégáim „Démonaink” című könyve ihlette, melyet előszeretettel szoktam klienseim figyelmébe ajánlani. Sokan ugyanis azzal a célkitűzéssel érkeznek az első ülésre, hogy szeretnének egyszer s mindenkorra megszabadulni egy számukra kínzó szokásuktól vagy tulajdonságuktól, hogy végre boldog, kiegyensúlyozott életet élhessenek. Például a betegségektől való folyamatos rettegéstől, a pánikrohamoktól, az álmatlanságtól, netán bizonyos függőségektől. Egyébként ez nem olyan rossz kiindulópont, mármint hogy a saját működésükön szeretnének változtatni, és nem pl. a partnerükben keresik a hibát, vagy éppen egy „megváltó” álomtárs megtalálásban kérik a segítségemet, netán kimondva-kimondatlanul egy döntést szeretnének velem meghozatni (kilépjenek-e a házasságukból vagy a munkahelyükről).

Node vissza a démonokhoz: olyan gondolkodási szokásokat vagy viselkedéseket értek ezalatt, amelyek megkeserítik az illető életét, pl. mert félelemben tartják, megakadályozzák számára fontos célok elérését, vagy kézzelfogható káros következményekkel járnak az egészségére, a kapcsolataira vagy az anyagi helyzetére nézve. Ha mondjuk valaki „bánatevő” vagy „feszültségevő”, és a pluszkilókkal küzd, ennek következtében az önbizalma is csökken, ami elbátortalanítja a párkeresésben vagy a meglévő párkapcsolatának minőségét rontja le számottevően (az egészségi állapotáról nem is beszélve). De enélkül is gondolhatja azt magáról, hogy nem elég érdekes és vonzó mások számára, ami egy párkapcsolatban előbb-utóbb úgyis kiderül majd, és el fogják hagyni. Említettem már a betegségektől való túlzott, irracionális félelmet, amely egy-egy kisebb tünet észlelése esetén, vagy valaki más betegsége, neadjisten halálhíre esetén azonnal bekapcsol.

Természetes, hogy szeretnénk megszabadulni ezektől a kellemetlen belső élményektől, és az életünkre gyakorolt negatív hatásuktól! Mégis, előbb-vagy utóbb közölnöm kell a reménykedő klienssel a hírt, hogy ez valószínűleg nem fog menni. Sőt, nem is lenne célszerű! Hiszen ezeknek a tüneteknek, működéseknek van egy története, amelyet a segítségükkel fel tudunk tárni, és jó eséllyel át is tudjuk dolgozni azt. Miért gondolom, hogy nem vagyok érdekes és vonzó? Honnan ered az a minta, hogy ha szomorú vagy feszült leszek, eszem valami finomat? Ez az egyik szál, amit kézbevehetünk. A másik, hogy mit kezdjünk a jelenben ezekkel a kínzó gondolatokkal és az általuk keltett nehéz érzésekkel? Hogyan tudjuk szabályozni az ellenállhatatlannak tűnő késztetéseinket, amelyek káros viselkedésekre csábítanak?

Az első, paradoxnak tűnő szabály a tudatos elfogadás. Ez a működés az enyém, okkal keletkezett és valamire felhívja a figyelmemet. Sokszor már az is enyhít a szenvedésen, ha nem akarok mindenáron küzdeni ellene. Találhatunk elfogadást segítő gondolatokat, pl. hogy sokaknak van hasonló problémájuk, szóval egyáltalán nem vagyok annyira „defektes”; megláthatjuk, milyen előnyös tulajdonságokkal ruház fel ez a működés (bánatevés esetén mondjuk tök jókat főzök). Kísérletileg igazolták, hogy ha egyszerűen megpróbáljuk elnyomni a szóban forgó gondolatot, akkor sokkal gyakrabban bukkan fel – tehát ez nem célravezető módszer. Ha viszont melléteszünk egy másik gondolati vagy cselekvéses alternatívát, jelentősen csökkenthető a gyakorisága és az intenzitása is.

Fontos, hogy ne akarjunk mindenáron elmenekülni a kellemetlen érzés elől, hanem tapasztaljuk meg, mi történik, ha kibírjuk pl. a félelem ellenére is elmegyünk egy ismeretlen társaságba, a csokira való sóvárgás esetén inkább eszünk egy almát. És ha mégsem sikerül, ne bántsuk ezzel magunkat, hanem fussunk neki újra! Minden alkalom egy újabb lehetőség a változásra.

Sokféle technika van még, itt nem célom ezek részletes ismertetése. Mindenestre az elfogadás – a „hibás” működésé – és saját magunk esendőségéé – messzire vezet. Elképzelhető, hogy egyszercsak észrevesszük, hogy megszűnt a kínzó gondolat, érzés, viselkedés, de ezt általában megelőzi az a fázis, amikor felbukkanása ritkul, erőssége, időtartama csökken. Ezzel egyidőben azt is megtapasztaljuk, hogy már nem is zavar annyira, képesek vagyunk vele együttélni – azaz megszelídítettük a démont.

Domján Mónika pszichológus