Mai világunkban igyekeznek a hagyományokat megkérdőjelezni, az értékeket relativizálni, így a családok kulcsfontosságú szerepköreit is. Ennek egyik mellékterméke, hogy sokan a legrosszabbul működő családokat próbálják összehasonlítani, más, aktuálisan jól működő, random együttélési formákkal, holott ezek is elérkeznek előbb, vagy utóbb a kritikus pontjaikhoz, illetve a családok nagy többségéről sem mondható el, hogy csak diszfunkcionálisan működnének. A család biológiai-vérségi (és örökbefogadás alapján), érzelmi – kötődési, hagyományokat átadó – nagyobb közösségekbe bekapcsoló és spirituális egység.

Az utódok világra hozatala és felnevelése szinte egyedül a család keretei között történhet meg biztonságosan, a női nem tagjai egyedül, vagy béranyák igénybevételével a férfiak (ahogy ez is létező jelenség ma már), nem lennének képesek az emberiség fennmaradásához szükséges mennyiségű utódot vállalni és így, akár egy gyors népességfogyásnak lehetnénk a részesei, amiről ma senki sem tudhatja előre, hogy megállítható folyamat lenne-e, vagy sem.

A legfontosabb azonban, hogy a már megszületett gyermekek stabilitását – identitását, valamint érzelmi biztonságát és kötődési képességeit egy jól funkcionáló család, egy anya és apa együttes erővel képes a leginkább biztosítani, kialakítani, szemben az újkori áramlatokban idealizált, random kapcsolódásokban, közösségi formációkban felnövekedett egyének helyzetével, akik rendkívül kiszolgáltatottak és kitettek lehetnek felnövekedésük során a különböző, változékony hatásoknak, pl. ezek gyakori felbomlásának, más formákba rendeződésének.

A jól működő család egy intim közösség, egyrészt tagjai közel vannak egymáshoz fizikailag, így szükségleteket tudnak kielégíteni, feszültségeket képesek kioldani, másrészt védelmet, érzelmi elfogadást és szeretetet tudnak nyújtani egymásnak a külső hatásokkal szemben. A felnőtt tagok, a szülők részéről fontos feladat a tudás és az információk folyamatos átadása, de ez nem elegendő részükről, hanem éppen a sérülések okozásának elkerülése érdekében biztos értékek, szabályok és normák talaján kell, hogy álljanak és ezek közvetítése is az ő feladatkörük. Az anya és apa, a nagymamák és nagyapák … és így tovább, az ősök sora visszavezeti az egyént családi eredetéhez és így bekapcsolja őt – testi, lelki és szellemi szinten is – a Forrásához, ami nélkül egyikünknek sem létezhetne, fejlődhetne ki az egyéni identitásunk és a saját, egyedi életsorsunk. Pszichológiai és szociálpszichológiai értelemben ma már arról beszélnek, hogy az Egyén önmagában nem létezhet és nem is létezik a valóságban. Mindannyian a minket felnevelő anyák és apák, majd a tágabb családi és a minket szocializáló közösség beépült, interiorizált mintáiból kialakult, identifikált lények és egyúttal egyéni identitások vagyunk. Múltunk, családi szereplőink nélkül, néhány generáció alatt az emlékeztünk és így az emberi tudatunk is alásüllyedne és természetesen nem lehetne értelemmel bíró jelenünk és célok felé haladó jövőnk sem, tehát nagy árat fizetnénk a „szabadság illúziójának”, a kötöttségektől mentes élet ideájának, ami valójában így nem létező és nem létrehozható elv.

Az igazi és egyetlen lehetőség ezért, a hozott múltbeli és a jelenlegi diszfunkcionális családi mintákon belső gyógyító munkákat elindítani egy terápiás közegben, szemben a család, az anya és az apa igazságának és nélkülözhetetlenségének megkérdőjelezésével.

Lélekközpont – Janovszki Gabriella